História

Az oldalam ezen részén mindig egy-egy különleges autótípus, vagy márka történetét szeretném bemutatni. Először egy olyan márkáról szeretnék beszélni, amely személy szerint a kedvencem; ez a márka az

Iso


A képen egy Iso 175 típusú motor az ötvenes évekből. 		A milánói Iso gyárat Renzo Rivolta alapította és eredetileg motorkerékpárok, robogók készítésével foglalkozott.

1953-ban a cég a törpeautók sikerén felbuzdulva saját kabinrollert készített. A kocsi a keresztségben az Isetta nevet kapta. Az autó elkészítésekor a tervezők meglehetősen egyéni utat jártak: a homlokajtó egy kétszemélyes üléspadra nyílott; motorja eredetileg egy kétütemü, 236 köbcentis, 9 lóerős ikerdugattyús konstrukció volt.A kis városi bolha licenszét több cég - Pilette, Velam, Isetta G.B. - is megvásárolta, a legnagyobb sikereket mégis az épp újjáéledő BMW érte el vele. A bajor cég két saját, 245 és 295 köbcentis négyütemű erőforrást épített be. A nagyobbik motor teljesítménye 13 LE volt, s ez elegendőnek bizonyult arra,hogy a 350 kg tömegű járművet 85 km/h-ra gyorsítsa. A kis gép óriási sikereket ért el és elegendő pénzügyi alapot nyújtott a BMW-nek az újrakezdéshez, Renzo Rivoltának pedig ahhoz, hogy nagyobb fába vágja fejszéjét...

Egy eredeti Isetta.
BMW 600 Isetta
BMW Isetta 300



A Rivolta egy reklámképen.
 Az Iso sokáig húzott hasznot kis gépének sikeréből. A hatvanas évek elejétől azonban már egészen más jellegü autók építésébe fogtak. 1962-ben jelentkeztek a Rivolta IR 300 (egyes forrásokban Iso GT) típussal.Ebben a Bertone tervezte vérbeli sportkocsiban egy 5,4 literes Chevrolet Turbofire 327-es motor dolgozott, ami ezt az alaptípust 210 km/h sebességig gyorsította. A tervezők nem aludtak babérjaikon, a V8-as gépből egyre nagyobb teljesítményt hoztak ki. Megjelentek az IR340-es, IR350-es változatok. (A típusjelzés utánni szám az autó teljesítményét jelenti lóerőben.) A Rivolta legerősebb változata a '64-es IR 340/4 volt, motorja már 400 lóerőt teljesített, végsebessége 260 km/h körül volt. Renzo Rivoltának azonban még ez sem volt elég; egy évvel később egy még vadabb modellt, egy igazi nagyágyút hozott ki.


A Csodás Grifo az 1963-as torinói szalonon mutatkozott be Rivolta A3L néven. A kocsi három fantasztikus konstruktőr, Renzo Rivolta, Nuccio Bertone és a Ferrari GTO-tervező Giotto Bizzarrini közös műve. A sorozatgyártás a sok halasztás miatt csak 1965-re indult be. A Grifoban ugyanaz a bivalyerős Chevy motor volt, mint a Rivoltában. Az alapváltozat a Grifo Lusso GL 300 lett, a Turbofire erőforrás 304 lóerőt adott le, végsebessége 230 km/h volt. Később hozták ki a Spider, GL365 és GL350 típusokat. A két legerősebb változat a Bizzarrini által készített A3C és a Grifi 7 Litri volt. Ez utóbbit '68-ban mutatták be, szíve a Chevrolet új 427-es (hétliteres) erőforrása volt, ami 406 lovacskával játszott és 300 km/h sebességre gyorsította az autót. Az időközben elhunyt Renzo Rivolta helyét fia, Piero vette át. A motorpalettában 1972-től változások történtek: a Turbofire átadta a helyét a Ford 5768 köbcentis, 325 vagy 360 lovas erőforrásainak, amelyek az új Targa típusban mutatkoztak be. 90 legyártott darab után a 7 Litrit is leváltották, utódja a 7443 köbcentis, 400 LE-s Chevrolet motorral szerelt CanAm lett, amiből azonban csak 20 darab készült. A Grifo gyártását 1974-ben fejezték be.


Az első Grifo, az A3L

A Grifo azonban egy másik sportkocsinak is az alapjául szolgált. A Grifot megalkotó Giotto Bizzarrini '63-tól kis szériában kezdte gyártani a Bizzarrini GT Strada 5300 névre hallgató gépet, ami tulajdonképpen az Iso kupéjának továbbfejlesztett változata volt. A Strada formája nem igazán hasonlít a Grifoéra, technikailag azonban megegyezik vele. A kocsi versenyváltozatának teljesítménye 420 LE, fogyasztása is ennek megfelelően alakul; száz kilométerenként 20-25 liter benzint emésztett el. Ez a változat egyébként az 1965-ös Le Mans-i versenyen a kilencedik helyen végzett. A Stradanak készült Spider és Targa változata is, a gyártás hat éve (1963-1969) alatt 149 darabot építettek a típusból.

Az Iso típusaira visszatérve: a Grifo 7 Litrivel egyidőben mutatkozott be a cég egyetlen négyajtós modellje, a Ghia tervezte Rivolta S4, amit Fidia néven is emlegettek. Ebben az elegáns, leginkább a Maserati Quattroportéra emlékeztető, öt méter hosszú luxuslimuzinban a már ismert Chevy motor dolgozott. A Fidiának két változata ismeretes: az S4 300 és az S4 350. Azonban bármilyen szép és jó is volt ez a kocsi, sikereket nem tudott elérni, gyártását hamarosan abbahagyták.

1969-ben befejeződött a Rivolta gyártása is. Utódja a négyűléses, Bertone tervezte Lele lett. Az autó formája az akkor divatossá váló "kombi-kupé" koncepció jellegzetességeit tükrözi. Kezdetben a kocsik erőforrása az akkori Corvettekben dolgozó 5733 köbcentis ún. "Small-block" volt. Ekkor 300 és 350 lovas változatok voltak forgalomban. Az 5.8 literes Ford motorok bevezetésével jelentek meg a 325 és 360 lóerős Lele S jelzésű modellek. A Lele-t a cég bukásáig, 1976-ig gyártották.


Az Iso Lele.


Az Iso hanyatlása a cégalapító Renzo Rivolta halálával kezdődött, ezt a folyamatot csak gyorsította a Fidia sikertelensége, illetve egy nem túl sikeres Forma-1-es autó megépítése. A kulcsot azonban a '74-ben bemutatott Varedo típus tette be igazán. A középmotoros Varedonak tulajdonképpen a Grifot kellett volna leváltania, de ez a kocsi igazi kudarc volt! Olyannyira, hogy a cégnek 1976-ban pénzügyi nehézségek miatt be kellett szüntetni a termelést. Sokáig néma csend volt az Iso körül.


A Rivolta-Group emblémája.		 Aztán a kilencvenes évek elején bemutattak egy prototípust Grifo 90 néven. Bár a gép nagy elődjéhez méltóan nézett ki, a gyártásából - tudomásom szerint - nem lett semmi. A történet azonban még itt sem ér véget! Renzo Rivolta fia, Piero Rivolta ugyanis az USA-ban létrehozta a Rivolta-group nevű vállalatot, amely Floridában működik és Jachtok, illetve épületek tervezése mellett kisautók gyártásával is foglalkozik.




Egy Rivolta-Jet Settler


A kis Isigo City-carral nagy tervei vannak Renzo Rivoltának. Európába - és főként Franciaországba, illetve Svájcba - szeretné sikerre vinni a kis gépet, mint jogosítvány nélkül vezethető ún. "quadricycle" járművet. Az alapverzió az Isigo 500 CD, amelyben egy kis 505 köbcentis,5.5 lóerős dízelmotor dolgozik, ami 45 km/h sebesség elérésére teszi képessé a kis gépet. Az erősebb 500 SC típus már 20 lóerős végsebességét 85 km/h-ban szabályozza a motorelektronika.


Az Isigo a "nagy" előddel, az Isettával.

A legújabb próbálkozás a Zagatoval tervezett Iso-city.


Az Iso-city


Az Iso név tehát úgy tűnik fennmarad, bár az autógyártásban a visszatértek a gyökerekhez - az Isettához, a törpeautókhoz. Én személy szerint nagyon örülnék, ha egy sportkocsi hátulján ismét ott díszelegne az Iso-név...

Farkas Sándor